SMUK ANDRÁS: SZÉP KIS VÁROS SELMECBÁNYA...


Szép kis város Selmecbánya á biz a,

Görbe bár minden utcája á biz a.
Legszebb benne sok-sok kedves lánya,
Sok-sok kedves lánya,
Akik még mindig ránk várnak á biz a.

 

Énekelték valamikor a selmeci diákok. Nyomaikat 8o év után a megváltozott városban már csak nehezen lehet felidézni, vagy követni. Az egykori diákok és professzorok Selmecbányájára csak akkor tudunk ráérezni, ha lelki szemeink előtt felidézzük a múltat.
Aranyat, ezüstöt, rezet stb. a környező hegyekben már árpád-házi királyaink idejében is bányáztak, de Selmecbánya 1762 óta iskolavárosként is beírta nevét a magyar történelembe.
A 18. század második felében, Angliában beállt ipari forradalom és a velejáró gazdasági fellendülés a természettudományokat új feladatok elé állították. A szellemi hátteret Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) francia filozófus fogalmazta meg leghatásosabban a „vissza a természethez" szállóigévé vált vallomásaiban. Jean-Jacques Rousseau azt vallotta, hogy a természet mindenkit egyenlőnek szült: mindenkit megillet a tanulás, a művelődés joga. A robbanásszerűen fejlődő Angliát Széchenyi István és Wesselényi Miklós mellett az osztrák János főherceg (1815-16) is beutazta. Mindegyikük tapasztalata az volt, hogy Magyarország, illetve Ausztria gazdasági lemaradása eklatáns, és hogy ez ellen sürgősen tenni kell valamit. Míg Széchenyi elsősorban a magyarországi mezőgazdaságot, közlekedést (hajózást) és tudományos életet, addig János főherceg az osztrák ipart (különösen a bánya- és faipart) és kereskedelmet igyekezett fellendíteni. A főherceg alapította 1811-ben többek között a híres grazi Joanneumot, illetve 184o-ben a leobeni Montanistische Hochschule elődjét. Szakemberek képzése elsőrangú kérdésé vált. Az ehhez szükséges műszaki, kézműipari és mezőgazdasági iskolák viszont még hiányoztak, vagy csak gyerekcipőben jártak. Így nem csoda, hogy a 18. sz. második, illetve a 19. sz. első felében számos mérnöki és technikai szakiskola, akadémia és egyetem nyitotta meg kapuit Európa szerte.
A bécsi udvari kamara 1735. június 22.-i leiratában határozta el egy bányatisztképző iskola felállítását Selmecbányán. Mária Terézia magyar királyné ezt az iskolát 1762-ben bányászati és kohászati főiskolává, 177o-ben pedig egyetemi rangú akadémiává emelte. Az oktatást 1764. szeptember 1.-én indították be, két évvel a szászországi Freiberg előtt, ahol szinte egy időben alakult hasonló bányászati főiskola. Ez az oka annak, hogy Selmecbányát (németül Schemnitz) számítják Európa első bányászati főiskolájának, és egyben a magyarhoni földtani és vegyésztani kutatás bölcsőjének. Az Akadémia első tanára a holland (Leiden) születésű, természettudós Nicolaus Josef Jacquien (1727-1817) lett, aki később Bécsben is működött.
18o7-ben erdészeti akadémiával bővítették ki. 178o-ban 24 ezer lakosával Selmecbánya Pozsony és Debrecen után Magyarország harmadik legnépesebb városa volt. A bányászat XIX. században beálló hanyatlása a polgárok számát 18 ezerre zsugorította, ebből több mint ezer közép és főiskolás diák volt. A nagyszámú diákság révén Selmec a múlt században az iskolák és ifjúság városaként volt számon tartva. Ma Selmecbányának (Banská Štiavnica) kb. 45oo, illetve a környéket beszámítva 8ooo lakosa van. Ennek a páratlan visszaesésnek gazdasági és politikai okai voltak.
1918-ban a négy évig tartó világháború véget értével megindult a monarchia végleges felbomlása. Hazánk területére az ún. utódállamok egymás után jelentették be igényeiket. Selmecbánya, az alma mater ősi székhelye, a megalakuló Csehszlovák Köztársaság birtokába került. A tantestületet és a kb. 5oo-6oo hallgatót végül is Sopron (szóban volt Gödöllő, és más székhely is) fogadta be. A főiskola, mint magyar állami intézmény 1919. első hónapjaiban költözött Selmecbányáról Sopronba. A Soproni Napló márciusi számában „Jönnek a selmeci főiskolások" címmel üdvözölte az első fecskéket, „akik magukkal hozzák a jókedvet, az ifjúságot, az életet". Az ifjúsági vezetők is arról értesítették a soproniakat, hogy „Víg kedélyt, vidám életet, meleg szívet, kegyelettel őrzött szokásokat, kollegialitást, igazi baráti szeretetet hoztak magukkal". Érdemes lenne sorsukat tovább követni, de ezúttal térjünk vissza Selmecre, ahol a Bányász - Kohászati Akadémia 157, az Erdészeti Akadémia 112 éven keresztül működött.
Az iskola igazi fellendülését az 1867. évi kiegyezés, illetve az azt követő gazdasági növekedés hozta meg. A tanítás nyelve - a bányász-kohászoknál fokozatosan (1867-7o), az erdészeknél egyszerre - a magyar lett. Az intézmény - amelynek ettől kezdve a neve „Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia - pesti minisztériumok felügyelete alá került. Az Akadémia ettől fogva fokozatosan távolodott a korábbi német nyelvű montanisztikai és erdészeti befolyásoktól. Kiváló tanári kara révén színvonalát viszont meg tudta tartani. Az Erdészeti Akadémia 1892-ben új épületet kapott, amelyet a következő 2o év alatt a bányászati - kohászati, kémiai és az érc-előkészítési új épületek követtek. Ezek az épületek ma is állnak. Bennük különböző szlovák szakközépiskolák működnek. A termeket megtekinteni csak különös alkalmakból az igazgatóság engedélyével lehet.
Az Akadémia mellett a selmecbányai középiskolák közül a legnagyobb híre az 1528-ban alapított evangélikus líceumnak volt. Ez az épület is áll még, sajnos eléggé romos állapotban. Falán emléktábla jelzi, hogy itt tanult Petőfi Sándor. Két évig ide járt Mikszáth Kálmán is, neki még senki sem állított táblát. Sajnos Selmecbányán már nem nagyon élnek magyarok, a magyar szó szinte kihalt. A hallgatók nemzetisége a reformkorban vált egyre jelentősebbé. Ettől kezdve a Burschenschaftok révén egységes német világot közvetítő szellemiséget a magyar kezdte leváltani. 1877-ben a Burschenschaft noha ünnepélyesen feloszlott, de szelleme még Sopronban is tovább élt. A kiegyezés után sorra alakultak meg a Burschenschaftokat leváltó magyar társaságok.
A diákszokások, - hagyományok természetesen megmaradtak annak, ami voltak, az európai kultúra részei. A középkor jelentős egyetemi központjaiból (Bologna, Párizs, Heidelberg stb.) terjedtek el az egész földrészen. Tőlük ered a „ballagás", vagy ahogy ezt Selmecen mondták: filiszterré válás (Philisterisierung), amelyet a magyarországi középiskolások után az általános iskolások is átvettek. A közkinccsé vált diák dalunktól, a „Gaudeamus igitur-tól", már száz évvel ezelőtt visszhangzottak a selmeci kocsmák.
Az Akadémia hallgatóságának egységét először az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bontotta meg. A forradalom híre általában lelkesedéssel töltötte el a fiatalságot. A „svarcgelb" mellé kitűzött magyar zászlók viszont már összetűzésre adtak okot. A magyar érzelmű diákok a császári lobogókat sorra eltávolították, és hazafias szólamokat hangoztattak. Ennek következményeképpen egy Albert Miller nevű tanár buzdítására a nem magyar érzelmű hallgatók - százharminchárman - elhagyták Selmecet. Közülük 42 az 184o-ben alakult leobeni Akadémián kötött ki. Ezek a távozó diákok kialakult diákhagyományokat magukkal vitték és Leoben-ben felelevenítették. Különösen szép példa erre - a Miskolcon is tovább élő - un. farbőrugrás. A farbőr egykor a bányászok használati viselete volt, amelyből az idők során szimbolikus tárgy alakult ki. A farbőr ünnepélyes átadása és megelőző átugrása a kezdő diákok a bányász társadalomba való felvételét jelenti még ma is. A becstelenné vált egyéntől elvették a farbőrt, és ez által kitaszították körükből. A Selmecen alakult „Schacht" nevű bajtárskört 1861-ben Leoben-ben újra megalakították. Ez a diákkör ma is létezik, és tudatosan ápolja a selmeci örökséget. Azok a diákoknak viszont, akik a honvédség kötelékében végig harcolták a szabadságharcot nem volt már lehetőségük visszatérni az ismét Habsburg-szellemű, német nyelvű Akadémiára.
Az ifjúság magaviseletét évtizedekig a Schacht-kocsmabeli, szerda-szombati ivászatok (különböző avató ünnepségek stb.) határozták meg. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a diákság számára Selmec a természetben való barangoláson és a sportoláson kívül kulturális téren nem nyújtott szinte semmit. Ezért a főiskolások saját magukat szórakoztatták, nagy mennyiségű alkohol fogyasztása mellett. (Ezt a szokásukat többnyire a mai napig megtartották.)
A legtöbb diák nóta a németből (vagy latinból) eredt, amelyeket csak fokozatosan fordítottak le magyarra. Maga a magyar Bányász -, illetve Erdész Himnusz is németből való fordítás eredménye. Sok esetben még Sopronban is németül énekeltek.
A kezdő diákokat balekoknak nevezték, akik egy kocsmai keresztelő után kapták meg jellemző gúnynevűket, majd a tanulmányaik befejezése előtt firmákká léptek elő. Az Akadémiát végzett firmák ünnepélyes felvonulással búcsúztak a főiskolától. Sapkájukhoz tűzött zöld szalagok száma jelezte, hogy az illető hány évet töltött a városban. Ezek az ünnepélyes felvonulások emlékét eleveníti fel a minden évben Selmecbányán megrendezett szalamander ünnepségek. Azzal a különbséggel, hogy az egykori diák felvonulásból, illetve ballagásból karnevál jellegű népünnepély lett.
Magyar turisztikai szempontból fontos megemlíteni, hogy az egykori Akadémia magyar nyelvű emléktábláját az Óvár kapubástyájába rakták félre. Hasonló sorsa lett az egykor köztéri 1848-as honvéd szobornak is. Ezt is az Óvár egyik sarkába helyezték el, minden felirat nélkül. A római katolikus, illetve az Alsó - és a Felső evangélikus temető pusztuló sírjaiban az Akadémia nagy nevű tanárai (pl. Faller Károly, Farbaky István, Kerpely Antal, Péch Antal stb.) alusszák örök álmaikat. A Felső evangélikus temető bejáratához közel egy 48-as honvéd sírja áll.
Bizony nem ártana, ha valaki, vagy valamilyen intézmény (Csemadok, cserkészek) felvállalnák a pusztuló sírok gondozását.


Smuk András

Bécs, 1999-08-07

 

 

Kommentar schreiben

Kommentare: 0